Pocket Coffee

Azon gondolkodtam, említettem-e már egyszer is itt a blogban Móniékat. Igazából nem voltak meghatározó részei az itteni életemnek, Ágiék szomszédai voltak még az Orchardon, egy kedves magyar család, néha átugrottak hozzánk, a többiek meg hozzájuk. Nekem semmi bajom velük, sőt kifejezetten kedvelem őket, de hát nem az én társaságom és nem volt kedvem úgy átmenni hozzájuk, hogy akkor mosolyogva jópofizok és hallgatom a hatéves Alexből folyó töménytelen értelmetlen hülyeséget. Amikor itt voltak néha, szívesen lementem a nappaliba beszélgetni velük, de annyi elég is volt. Ez most csak azért jutott eszembe, mert Móni legutóbb hozott nekem Pocket Coffee-t, tudjátok azt a csokit, aminek a belsejében kávé van. Azt mondta nem ismer senkit rajtam kívül, aki ezt szereti, úgyhogy nekem adja és valószínűleg most már élete végéig én fogok erről eszébe jutni. Azt is tanácsolta, hogy egyszer próbáljam meg forró tejben feloldani a csokit, a kolléganője szerint nagyon finom. Hát én ezt kipróbáltam ma reggel, mondjuk tettem bele még egy kis kávét, mert egyszerűen forrócsoki íze volt, ám így keverve kifejezetten finom. A baj csak az, hogy nagyon nagyon édes volt és egy kis részét ki is öntöttem, egyszerűen nem bírom az édes kávét, nem véletlenül iszom én már évek óta cukor nélkül a kávét meg a teát.
Ágiék hat perc múlva elmennek, akkor lemegyek reggelizni, csinálok tükörtojást meg pirítóst, mmmm...