Stayin'

Megint elküldtek. Egyre kevésbé visel meg. A végére már élvezni is fogom. Illetve már a mai napot is élveztem, bár nem az elküldés részét, közvetlenül. Csak közvetve. Ebédszünetben Mad Mary, az őrült supervisor közölte, hogy ne is menjünk enni, inkább haza. Hát jó. Kisétáltunk a buszmegállóba, öten: Tomasz, Dawid (akinek végülis így írják a nevét), Goska (Margaret, rendes becenevén), Sylwia (őt nem szeressük) és én. Mint kiderült a buszra 3/4 órát kellett volna várni, így hát elindultunk gyalog, ami gyors tempóban is egy óra lett volna, de elakadtunk a Lidl-nél néhány sör vásárlásának erejéig, aztán bevettünk egy elhagyatott építkezési területet, ahol 8 éves forma ír gyerekek kábeleket loptak a félig kész lakásokból. Nem tudom igazából, hogy mit kerestünk ott vagy hogy jutottunk oda, mindenesetre Sylwia nem maradt velünk istennek hála. Csak a dream team (a többiek hívtak így), a kemény mag. Ittunk és vitatkoztunk, ahogy az rendes emberekhez illik, beszélgettünk Radekről, mint kiderült, a többiek nem nagyon kedvelik, mert szerintük beképzelt. Ahogy ott ültünk a szeméttenger közepén, ezekkel az emberekkel, egyszerűen otthon éreztem magam. Amikor kijöttem, az volt a szándékom, hogy felnövök. Hogy önálló leszek és erős, de legfőképp önálló. Zavart is, amikor még Robiék vittek kocsival dolgozni (mert egy helyen dolgoztunk), mert ez nem önállóság. Zavart, hogy Albert Ágiék segítségére szorultam, amikor öt napig náluk laktam. Sok ilyen dolog zavart, hogy tíz oldalról támogatnak egyszerre, de lehet, hogy az élet és az önállóság nem szenvedésből áll. Nem így képzeltem el, de lehet hogy egyszerűen tévedtem (á, ki van zárva). Lehet, hogy nem így lesz, de lehet, hogy az életben valójában mindig lesznek, akik segítenek, egyszerűen mert szeretnek. Tudom, hogy már írtam, de akkor is, nagyon jól esett, hogy péntek este a lengyelek elhívtak magukkal sörözni. Még nem sikerült olyan párbeszédet lefolytatnom velük, hogy "Én most hazamegyek. - Jó." Állandóan azt akarják, hogy maradjak, mert a társaságom kell nekik, és ez valahol megtisztelő. Mikor ma elbúcsúztunk, Goska nagy lendülettel átöltelt és azt mondta: I like you... (egy hete ismerjük egymást) but we dont like your boyfriend :) Nem éppen boyfriend, de mindegy. Egyszerűbb volt így fogalmazni. De a lényegre térve, bár sok dolog hiányzik otthonról, főleg sok ember és főleg nagyon, valahol mélyen rettegek a hazameneteltől. Be fogok tudni illeszkedni újra? Ugyanaz biztos nem lesz, semmi sem. Ahhoz már túl sokat változtam. De változtam-e annyit, hogy ne tudjanak így elfogadni? Úgy érzem, hogy itt megtaláltam a helyem. Megkockáztatom, hogy boldog is vagyok. Mindenesetre valami olyat érzek, amit már nagyon régen nem éreztem. Valami furcsa, édes felszabadultságot, valami könnyűt, valami barátságosat és biztosat. Nem mondom, hogy életem végéig ilyen munkákból szeretnék megélni, de csinálnám még egy darabig. Maradnék még. Amikor anya felhívott, hogy mi lenne, ha hamarabb mennék haza, összeszorult a gyomrom. Nem, én nem így akartam, nem így terveztem, nem nem nem, nem megy. Ültem a kis Citywestes buszon, körülöttem a Dream Team, minden olyan egyszerű volt és világos. Még nem jött el az én időm. Még nem szabad hazamennem. A Sors úgyis egyértelműen tudatni fogja, mikor is lesz az. Legutóbb, amikor haza akartam jönni, nagyon, akkor is jelek sokasága hullott rám az égből azt erősítvén meg, hogy maradjak. Persze sokszor érzek honvágyat, sokszor kap el a feeling, hogy most milyen jó lenne csak várni valakire a Moszkván, de ez valahol normális, és valahol temporary. Szeretem ezt a várost, szeretem a lakóit, íreket és lengyeleket, szeretem a felfogásukat, szeretem reggelente átböngészni a Metrot vagy a Heraldot, szeretem, hogy akkor is esőre áll, amikor süt a nap, szeretem az emeletes buszokat, szeretem, hogy a buszsofőrnek meg kell köszönni, hogy elhozott idáig, szeretek euroban fizetni, szeretem az érthetetlen kiejtésüket, szeretem, hogy kiejtve a tree és a three ugyanaz, szeretem, hogy itt szeretnek. Hogy engem akarnak. Lehet ez kicsinyes és materialista és önző, de szeretem, hogy az én társaságomat akarják. Most pedig megyek és elsüppedek ezekben a gondolatokban.