A lelkem mélyén tudtam, hogy nem úszom meg ilyen könnyen. Tegnap felmondtam az albérletet, vagyis felhívtam Margaret Granahant, az ingatlan közvetítőt, akivel a szerződést kötöttük. Az első kérdése az volt, hogy a többiek maradnak-e. Kénytelen voltam bevallani, hogy nem tudom. Később megkérdeztem őket, de azt hiszem rosszkor, mert Ildi vöröslő orcával, kissé indulatosan állt neki kifejteni a véleményét, ami nem vitte előrébb a dolgot, csak futottunk körbe-körbe a problémakörben, hogy milyen szar is ez a helyzet. Szar, ezt teljes mértékben elismerem. De mindannyian tudtuk, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Nekik most el kéne dönteniük, hogy maradnak-e a házban vagy ők is költöznek. Minden bizonytalan, senki nem tud semmit, de adott a probléma és meg kell oldanunk. Első lépésként annyiban maradtunk, hogy megkérjük Margaretet, jöjjön ki, hogy személyesen beszélhessünk. Ez egy picit viccesen sült el: Ágival ketten voltunk itthon, én képviseltem magamat, a távozót, Ági képviselte a maradókat. Margaret berobogott, felvázoltuk neki a helyzetet és azt, hogy a többiek szeretnének maradni, de nem szeretnének többet fizetni. Azt mondta 1200 a legalsó határ, amire esetleg le lehetne alkudni az árat (a mostani 1300-ról), de semmit sem tud garantálni, meg kell várnia, amíg a Landlord hazajön Ausztráliából, április közepén. Tehát semmivel sem vagyunk előrébb, de legalább bizton tudomásul vette, hogy nekem mennem kell és megyek is. Ha a depozitot megtartják, váljék egészségükre, csak ne varrjanak egy pert a nyakamba, amiért kiköltözöm. Nem valószínű, hogy így lesz, de egy kicsit aggódom.
Ildiék elég rosszul reagálták le az egész helyzetet. Kötöztködtek, számonkértek, nem vállalták, hogy ők beszélnek Margarettel, amitől Ági dühös lett, mert miért ő intézze, ha nem csak az ő dolga, stb. Ebben teljesen igaza van, de olyan hülye műszakokban dolgozik mindenki, hogy nincs egy épeszű időpont, amikor mind az öten itt lehetnénk, hogy megbeszéljük a dolgot, így most postabagolykodom. Mindenki ideges, mindenki feszült, tudván tudom, hogy én idéztem elő a dolgot és hogy nem tudom megoldani helyettük. Az egészet az teszi még kellemetlenebbé számomra, hogy ők négyen terveztek egy húsvéti kétnapos kirándulást a nyugati partra, hívtak engem is, mondtam, hogy nem tudok menni, mert erre most nem akarok költeni. Ez elült egy pár napig, aztán kijelentették, hogy én is megyek, ők majd kifizetik nekem a szállást. Beletelt még néhány napba, amíg győzködtem őket, hogy ezt nem fogadhatom el, de az ellenérv az volt, hogy ez az ő pénzük, arra költik, amire akarják, és ők azt akarják, hogy velük menjek, mert velem érzik jól magukat. Végülis engedtem, és még jól is éreztem magam, de emiatt a lakás miatti rossz hangulat miatt most kényelmetlenül érzem magam.
De evezzünk kellemesebb vizekre: tegnap mosogatás közben kaptam egy igen váratlan telefonhívást. László-Fülöp Gábor volt évfolyamtársam telefonált, hogy szeptember óta itt van Dublinban, de csak most tudta meg Lacitól, hogy én is itt vagyok, átugrana hozzánk. Felszerelkeztem egy csomó sörrel, borral és pizzával. Mindent elmesélt itteni életéről, kiderült, hogy kurva közel lakik a MIM-hez, és Tallaght-ban is öt percre lakott tőlem, szóval hat hónapja kerülgetjük egymást. Egyszerűen nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire felemelő volt vele beszélgetni és csak remélem, hogy ő is annyira élvezte, mint én. Nagyon sokat változott, amióta utoljára láttam és teljesen pozitív irányban. Az est fényét tovább növelte, hogy - megint - mocskos részegre ittam magam. Először fel se tűnt, csak amikor sétáltam haza a taxitól, akkor vettem észre, hogy cikk-cakk-ban megyek a járdán. Nagyon hamar elaludtam és nagyon mélyen is aludtam, de ötkor felébredtem (Ildiék akkor mentek dolgozni) és az istennek se tudtam visszaaludni, ráadásul úgy fájt a fejem, mintha órákon keresztül masszívan egy kőfalba ütögettem volna. Halááál. Azóta kicsit összeszedtem magam és volt még valami kis aprócska történés, ami szebbé tette a napomat, úgyhogy most csak ülök és mosolygok :)
Ildiék elég rosszul reagálták le az egész helyzetet. Kötöztködtek, számonkértek, nem vállalták, hogy ők beszélnek Margarettel, amitől Ági dühös lett, mert miért ő intézze, ha nem csak az ő dolga, stb. Ebben teljesen igaza van, de olyan hülye műszakokban dolgozik mindenki, hogy nincs egy épeszű időpont, amikor mind az öten itt lehetnénk, hogy megbeszéljük a dolgot, így most postabagolykodom. Mindenki ideges, mindenki feszült, tudván tudom, hogy én idéztem elő a dolgot és hogy nem tudom megoldani helyettük. Az egészet az teszi még kellemetlenebbé számomra, hogy ők négyen terveztek egy húsvéti kétnapos kirándulást a nyugati partra, hívtak engem is, mondtam, hogy nem tudok menni, mert erre most nem akarok költeni. Ez elült egy pár napig, aztán kijelentették, hogy én is megyek, ők majd kifizetik nekem a szállást. Beletelt még néhány napba, amíg győzködtem őket, hogy ezt nem fogadhatom el, de az ellenérv az volt, hogy ez az ő pénzük, arra költik, amire akarják, és ők azt akarják, hogy velük menjek, mert velem érzik jól magukat. Végülis engedtem, és még jól is éreztem magam, de emiatt a lakás miatti rossz hangulat miatt most kényelmetlenül érzem magam.
De evezzünk kellemesebb vizekre: tegnap mosogatás közben kaptam egy igen váratlan telefonhívást. László-Fülöp Gábor volt évfolyamtársam telefonált, hogy szeptember óta itt van Dublinban, de csak most tudta meg Lacitól, hogy én is itt vagyok, átugrana hozzánk. Felszerelkeztem egy csomó sörrel, borral és pizzával. Mindent elmesélt itteni életéről, kiderült, hogy kurva közel lakik a MIM-hez, és Tallaght-ban is öt percre lakott tőlem, szóval hat hónapja kerülgetjük egymást. Egyszerűen nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire felemelő volt vele beszélgetni és csak remélem, hogy ő is annyira élvezte, mint én. Nagyon sokat változott, amióta utoljára láttam és teljesen pozitív irányban. Az est fényét tovább növelte, hogy - megint - mocskos részegre ittam magam. Először fel se tűnt, csak amikor sétáltam haza a taxitól, akkor vettem észre, hogy cikk-cakk-ban megyek a járdán. Nagyon hamar elaludtam és nagyon mélyen is aludtam, de ötkor felébredtem (Ildiék akkor mentek dolgozni) és az istennek se tudtam visszaaludni, ráadásul úgy fájt a fejem, mintha órákon keresztül masszívan egy kőfalba ütögettem volna. Halááál. Azóta kicsit összeszedtem magam és volt még valami kis aprócska történés, ami szebbé tette a napomat, úgyhogy most csak ülök és mosolygok :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése