Éreztétek már azt, hogy annyira sok dolgotok van, hogy inkább felélesztitek a régi blogotokat...? Velem is pont ez történt.
Új dizájnt kapott, mert talán már kinőttem a rózsaszín és csillámos korszakomból (nem), és talán mostantól bejegyzések is lesznek, így 6 év kihagyás után. Hogy mi vitt rá erre? Valamikor három éve volt az első flessem, amikor padlón voltam és elkezdtem visszaolvasni a régi, kézzel írt naplóimat. Értsd ezt úgy, hogy azóta írok naplót, amióta tudok írni, szóval kb. hatéves korom óta. Ez jó sok visszaolvasnivalót jelentett, és közben próbáltam rájönni, hogy mikor és hogyan váltam olyan borzasztó cinikussá, mint amilyen most vagyok, de rá kellett döbbennem, hogy sose váltam ilyenné, mindig is ilyen voltam. Akkor ez, és néhány ehhez hasonló felismerés, sokat segített abban, hogy feldolgozzam az akkori sérelmeimet. Csak magamat ismétlem (lásd régebbi bejegyzések) azzal, ha azt mondom, hogy az ember a kínjairól sokkal többet, sokkal könnyebben és sokkal terjengősebben tud írni, mint a boldogságáról, ezért is veszem elő a blogokat és a naplókat olyankor, mikor tele a fejem.
Nem ígérhetek zaftos sztorikat, amikkel majd elkápráztatlak és szórakoztatlak titeket (általában azt a két embert, akinek munkaidőben nincs jobb dolga, mint ezt olvasni), ez a blog tényleg inkább arra szolgál, hogy kikiabáljam az internet sötétjébe a szarságaimat. Ellentétben az eredeti funkciójával, ami az volt, hogy ne kelljen egyesével mindenkinek elmesélnem az írországi kalandjaimat, hanem egyszer leírom, és itt mindenki elolvashatja. Zseniális történetek egyébként, már nem azért, mert én írtam őket, hanem mert ilyen dolgok megtörténtek velem. Személyes kedvencem a A Grúz, a Lengyel és a Landlord című bejegyzés.
Ahogy visszaolvastam gyakorlatilag az egész blogot (hogy utólag kicsit cenzúrázhassam magamat), megdöbbenve konstatáltam, hogy egyfolytában fájt a fejem, vagy legalábbis minden másnap írtam róla. Pedig nem úgy emlékszem vissza erre az időszakra, hogy egyből a fejfájás ugrik be. Szemben azzal a pár évvel ezelőtti, karácsony előtti nappal, amikor fotót nyomtatni mentem a Saturnba, és csak az az emlékképem van meg, hogy állok a sorban és gecire fáj a fogam. És amúgy jókor hozom fel a témát, mert most is köhögök és fáj a torkom, de ha minden jól megy, ezt is elfelejtem majd. Meg gondolom már akkor sem tartottam relevánsnak legépelni, hogy "kedves blogom, ma sem fáj semmim", ha éppen úgy alakult.
Ontanám még magamból az életbölcsességeket, mert ahhoz nagyon értek, de holnap kelni kell és vár rám egy lélekmelengető beszélgetés arról, hogy mi is egy barátság alapja és követelményei. Yummy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése