A szombat este ellenszere

Ha megnézek egy filmet a moziban, nem szeretek előre túl sokat tudni róla, nem olvasok el kritikákat, nem hallgatok meg terjengős véleményeket, jobb szeretem, ha az élmény tisztán ér, és befolyásmentesen tudok róla véleményt alkotni. A ragaszkodásom a módszeremhez abból ered, amikor kijött a mozikba A gyűrűk ura - A két torony, és a legjobb barátaink és a két öcsém egy héttel azelőtt látták, hogy én megnézhettem volna. A két esemény közti néhány napban elspoilerezték az egész sztorit, az összes poént, az összes csattanót, és amikor végre megnéztem, egyetlen poén sem volt vicces, egyetlen csattanó sem csattant, és az egész sztorit betéve tudtam.

Így kerültem hát ma a moziba az A cure for wellness avagy Az egészség ellenszere című horrorra - már ha ebbe a kategóriába sorolják, igazából ennek sem néztem utána - anélkül, hogy tudtam volna, hogy miről szól. Továbbá kötelességemnek érzem megemlíteni, hogy ez az írás tele lesz spoilerrel, tehát ha valaki még tervezi megnézni, az ne olvasson tovább, és egyébként ajánlom megnézésre a műfaj kedvelőinek.

Mivel a film jól indult, de rosszul végződött, ezért a pozitívumokkal kezdek. Minden kétséget kizáróan a képi világa gyönyörű volt. Jól használták a fókuszokat, a fényeket, a felületeket, a közeli képeket, és a cigire rágyújtós jelenet annyira csodálatos volt, hogy majdnem rágyújtottam ott a moziteremben. Kifejezetten nem szeretem az olyan dohányzós jeleneteket, ahol látszik, hogy a színész valójában nem dohányzik, vagy adott esetben még sose szívott el egy szál cigit sem életében. Ebben a jelenetben azonban a srác olyan hihetően fújta ki az első slukk füstjét a száján és az orrán egyszerre, hogy elhittem, hogy ez tényleg egy cigiről leszokni próbáló, hirtelen túl sokat megélt ember első slukkja hosszú idő után.

A kocsmában héderelő svájci tinédzserek megformálása tökéletesre sikerült, akinek volt már szerencséje osztrák vagy német, péntek kora este bulizni induló tinikhez, az azonnal felismerte őket. A kocsmában játszódó táncjelenetben éreztem kiteljesedni Hannah alakját, egészen addig, és onnantól is, túlságosan színpadias volt az én ízlésemnek, egyedül ebben a környezetben vált igazán emberivé. Lockhart végig jó volt, semmi extra, de elhittem neki, amit csinált, és végső soron ez egy színész dolga, a szerepe amúgy sem engedett volna neki túl sok kibontakozást. A legjobb mellékszereplő díját tőlem a hentes-mészáros-állattenyésztő figura kapja, bár az ő unokája, a füstöt rajzoló gyerek olyan volt, mint egy egyedül közlekedő liba a villamoson. Egyszerűen nem illett oda.

És a díszletek. Nem tudom, hogy valóban autentikus helyszínen zajlott-e a forgatás, de a részleteket eltalálták. A nyílászáróktól kezdve a berendezéseken át a falfestékig érezte az ember, hogy Európában van, és nem csak valami gyenge amcsi próbálkozással akarják kiszúrni a szemünket arról, hogy ők valahogy így képzelik a dolgokat Svájcban (ami A tetovált lány amerikai feldolgozásában már nem igen sikerült).

Aztán jön a kedvenc részem, a színek és a ruhák szimbolikája. Mindenki fehérben, a páciensek és az ápolók is, ráadásul egyenruhában. Csak azok hordanak színeket, akik kívülről jönnek, azok is főleg feketéket, szürkéket és barnákat. A főszereplőnk, Lockhart is akkor válik igazán ennek a belső világnak a részévé, amikor már nem ragaszkodik ahhoz, hogy a saját kabátját viselje. Hannah és a vörös rúzs meg a hajpánt elhagyása egy elég erős szimbolikája volt a nővé érésnek (mint Piroska pirosa az eredeti mesében). Ezen kívül két szereplőn jelentek még meg színek, mindkettőn a világoskék, így elég hamar össze lehetett kötni fejben, hogy ők kapcsolódnak egymáshoz.

És itt térnék ki a negatívumokra. Talán az egyik legzavaróbb az volt, hogy nagykanállal adták a néző szájába a rejtélyek megoldásait. Hogy Hannah az igazgató lánya, azt már mindenki betéve tudta, mire ki lett mondva. Hogy valamiféle kísérleteket végeznek az alagsorban, az már-már annyira kézenfekvő volt, hogy akár neon betűkkel is kiírhatták volna, mire a főhős valahol a kilencvenedik perc környékén erre ráeszmél. Hogy az igazgató a báró, ez valahol ott világosodott ki, amikor a nyakláncról, a báróról, és a bárónak a bárónéhoz fűződő viszonyáról beszél, pedig ezt is csak a film utolsó tíz percében mondják ki, csattanónak szánva a dolgot. Minden, amire a főhős csalafinta módszerekkel és furfangos gondolkodással rájön, azt a néző egy órája nyögi. De ezen a ponton bekúszott az agyamba a Viharsziget filmvégi feloldása, és azzal nyugtattam magam, hogy itt akkora csavar lesz a végén, hogy beleszédülünk. De nem lett. Minden, ami kiderült, azt már tudtuk. De itt még mindig menthetőnek éreztem volna a dolgot, ha mondjuk ráfogják egy jó kis elmezavarra, akár Lockhart, akár a báró, de még akár Hannah részéről is, akkor legalább elkönyvelem thrillernek és kész. De nem, a báró lerántja az arcát és alatta foszladozik és baszki ő egy faszi, aki 200 éve arra vár, hogy menstruáljon a lánya. 

A vízben menstruálós jelenet szintén elég bizarr volt, a fiúk kedvéért elmondom, hogy ez nem úgy működik, hogy egy, két, há', és akkor most kijön három liter. Persze, értem én ennek is a szimbolikáját, csak nem tetszik. Úgy vagyok ezekkel a lezárásokkal, hogy vagy magyarázzanak meg utólag mindent, mint egy jó Agatha Christie regényben, vagy hagyjanak mindent magyarázat nélkül, aztán agyaljon rajta a nagyközönség, mint az Inception-ben. De ez a magyarázunk is meg nem is dolog olyan béna lett. Gurulunk le a hegyről egy ötven éves bringával (mondjuk a zene kurva jó volt, meg ennek a zenei motívumnak a visszatérése, főleg a para jeleneteknél), mögöttünk ég az épület, majd telibe nekimegyünk annak az autónak, ami még mindig, még ezen a túlhúzott ponton is megmenthette volna a befejezést. Megjön négy ember, akik a valódi, távoli, materialista, még nem eszét vesztett világot jelentik, és ha ezen a ponton csávókám beszáll a kocsiba és elhajt velük a picsába, akkor azt mondom oké, nem egy Nolan-es csavar, de egy Fellini-s abszurdum. És nem. És levigyorogják magukat a szerpentinen. 

Egyszer érdemes megnézni ezt a filmet, de majdnem biztos az agyfasz a végére. Túl sok benne a "jaj ne már". Aki viszont szereti a kicsit ilyen szürreális, abszurd alkotásokat, mint a The Grand Budapest Hotel, vagy A faun labirintusa, annak ez is tetszeni fog. Meg amúgy a helyszínválasztás is érdekes. Mégis milyen filmek játszódnak Svájcban...?