Van egy családi jelmondatunk. Már hogy ötből csak négyünknek, mert kialakulásának története erősen kapcsolódik jóapánkhoz, nem éppen pozitív módon. Akkor találtuk ki, amikor Ló barátunk ötvenedik születésnapját ültük Zalaegerszegen, én pedig ajándékba festettem neki egy címerpajzsot, értelemszerűen én találtam ki hozzá az ábrákat, a színeket és a szlogent, de igyekeztem olyan elemekből összerakni, amik illenek hozzá:
Igyekeztem megfelelni a heraldika szabályainak és mindemellett viccesnek is maradni, ezért került a korona helyére szalmakalap (Ló ezt hord minden nyaraláson), a szerszámok a foglalkozását és a mindenféle bütyköléshez való hozzáértését hivatottak szimbolizálni, és mivel basset houndokat tenyésztenek és sok macskájuk is volt az évek során, ezt a két állatot találtam idevalónak. És végül a szlogen: ez is a közös nyaralásokat idézi, amikor simán megfogja puszta kézzel a forró lábost vagy a kávéfőzőt azzal a felkiáltással, hogy semmi sem forró, ami alatt nem ég tűz. Ez a mondat azért is passzolt nagyon, mert akár még mögöttes tartalmat is adhatunk neki, ha úgy tetszik.
Szóval épp efölött a címerpajzs fölött iszogattuk a pálinkát anyámmal és az öcséimmel, amikor valakiből kibukott a mondat koccintáskor, hogy "Van még lejjebb." Lehet, hogy nem szó szerint ez, vagy nem pont ilyen formában, biztosan kiegészítettük egymás megszólalásait, erre már nem teljesen emlékszem (lásd a pálinkáról szóló részt), a lényeg, hogy ez maradt. Azóta is ezt mondogatjuk, ha iszunk, vagy ha apánk hülyeséget csinál, de nagyjából bármilyen szituációra rá tudjuk húzni. Lehet mondani, hogy ez mennyire pesszimista világnézet, de igazából szerintem mi valahogy pont fordítva értelmezzük: ha azt hiszed, hogy ennél már nem lehet rosszabb, akkor tévedsz, és inkább örülj ennek a pillanatnak minden szarságával együtt, mert úgyis kerülhetsz még rosszabb helyzetbe. Én ezt inkább pozitívan fogom fel.
Viszont pont ezen gondolkodtam ma reggel készülődés közben. Hogy a "van még lejjebb" azt is magában foglalja, hogy amikor szarul van az ember, és még egy kicsit lejjebb kerül (ergo kezd beleolvadni a padlóba), akkor épp csak annyival kerül lejjebb, amire még azt mondja, hogy jó, ez a kicsi még belefér. Akkora a sártenger, hogy ezzel a kis plusszal még megbirkózom, már nem oszt, nem szoroz. De meddig lehet ezt csinálni? Meddig birkózunk meg a sok kis extra szarság összességével? Azt érzem, hogy kicsúszott az irányítás a kezeim közül, mint a sivatagi homok. Kár, hogy sosem jártam igazi sivatagban. Igyekszem egyben tartani a dolgokat, de most lett egy kicsit sok. Ennyi gyeplővel a kezemben szanaszét szaladnak a lovaim. Nem tudok se előre tekinteni, se vissza, itt ragadtam a magam ásta carpe diem gödrében, és görcsösen próbálom megragadni a pillanatot.
Az utóbbi hetekben rengeteg időt és energiát öltem abba, hogy másokon segítsek és másokat összekaparjak, és közben elfelejtettem magamra figyelni. Meghallgattam mindenki panaszait, megitattam, megetettem és elszállásoltam mindenkit, akinek erre volt szüksége, aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy annyira vágytam arra, hogy valaki tőlem is megkérdezze, hogy hogy vagyok, hogy végül mikor megtörtént, akkor az illetőre zúdítottam mindent.
"Quality me time"-ra van szükségem, ami akár szakkifejezés is lehet, én pinterest bölcsességként ismerem. Elsősorban le kell szoknom arról, hogy kényszeresen mindenkinek azonnal válaszolni akarok, ha ír. Fél szemem folyton a telefonon tartom, hogy ha felvillanna az új üzenetet jelző kis zöld fény, akkor ne késlekedjek, hiszen lehet, hogy fontos. Aztán ilyenkor jönnek a vicces videók és a "jaj szar az élet" típusú üzenetek, amik igazából rohadtul ráértek volna, és győzködöm magamat, hogy ha tényleg fontos lenne vagy tényleg baj lenne, akkor úgyis telefonálnának. De aztán bevillan, hogy lehet, hogy csak szar kedve van és beszélgetni akar, és én is tudom, milyen az, amikor epekedve vágysz arra, hogy csak kommunikálhass valakivel, és ott akarok lenni, hogy számíthassanak rám. De hol van a határ, ahol meg kell állnom és egy kicsit magamra is figyelnem kell? Hát, én már biztosan átléptem. Hurcolom a telefont még a lakásban is mindenhová, a fürdőbe, cigizéshez, főzéshez, pedig évek óta nem fordult elő, hogy igazi, sürgős baj miatt írtak volna. Tehát ez lesz az első lépés, hagyom a telefont a picsába, legalább néhány órára naponta.
A másik dolog, ami szintén összefüggésben áll a telefonnal és a social mediaval, az a folyamatos információ áramlás, a facebook, az instagram, a tumblr, a twitter, amire mind azért van szükségem, hogy ne a saját gondolataimmal kelljen egyedül maradnom, pedig egy idő után muszáj lesz szembenéznem velük, és egyébként erre pont jó a blog. Meg a tévképzet, hogy ezt valaki el is olvassa.
Viszont pont ezen gondolkodtam ma reggel készülődés közben. Hogy a "van még lejjebb" azt is magában foglalja, hogy amikor szarul van az ember, és még egy kicsit lejjebb kerül (ergo kezd beleolvadni a padlóba), akkor épp csak annyival kerül lejjebb, amire még azt mondja, hogy jó, ez a kicsi még belefér. Akkora a sártenger, hogy ezzel a kis plusszal még megbirkózom, már nem oszt, nem szoroz. De meddig lehet ezt csinálni? Meddig birkózunk meg a sok kis extra szarság összességével? Azt érzem, hogy kicsúszott az irányítás a kezeim közül, mint a sivatagi homok. Kár, hogy sosem jártam igazi sivatagban. Igyekszem egyben tartani a dolgokat, de most lett egy kicsit sok. Ennyi gyeplővel a kezemben szanaszét szaladnak a lovaim. Nem tudok se előre tekinteni, se vissza, itt ragadtam a magam ásta carpe diem gödrében, és görcsösen próbálom megragadni a pillanatot.
Az utóbbi hetekben rengeteg időt és energiát öltem abba, hogy másokon segítsek és másokat összekaparjak, és közben elfelejtettem magamra figyelni. Meghallgattam mindenki panaszait, megitattam, megetettem és elszállásoltam mindenkit, akinek erre volt szüksége, aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy annyira vágytam arra, hogy valaki tőlem is megkérdezze, hogy hogy vagyok, hogy végül mikor megtörtént, akkor az illetőre zúdítottam mindent.
"Quality me time"-ra van szükségem, ami akár szakkifejezés is lehet, én pinterest bölcsességként ismerem. Elsősorban le kell szoknom arról, hogy kényszeresen mindenkinek azonnal válaszolni akarok, ha ír. Fél szemem folyton a telefonon tartom, hogy ha felvillanna az új üzenetet jelző kis zöld fény, akkor ne késlekedjek, hiszen lehet, hogy fontos. Aztán ilyenkor jönnek a vicces videók és a "jaj szar az élet" típusú üzenetek, amik igazából rohadtul ráértek volna, és győzködöm magamat, hogy ha tényleg fontos lenne vagy tényleg baj lenne, akkor úgyis telefonálnának. De aztán bevillan, hogy lehet, hogy csak szar kedve van és beszélgetni akar, és én is tudom, milyen az, amikor epekedve vágysz arra, hogy csak kommunikálhass valakivel, és ott akarok lenni, hogy számíthassanak rám. De hol van a határ, ahol meg kell állnom és egy kicsit magamra is figyelnem kell? Hát, én már biztosan átléptem. Hurcolom a telefont még a lakásban is mindenhová, a fürdőbe, cigizéshez, főzéshez, pedig évek óta nem fordult elő, hogy igazi, sürgős baj miatt írtak volna. Tehát ez lesz az első lépés, hagyom a telefont a picsába, legalább néhány órára naponta.
A másik dolog, ami szintén összefüggésben áll a telefonnal és a social mediaval, az a folyamatos információ áramlás, a facebook, az instagram, a tumblr, a twitter, amire mind azért van szükségem, hogy ne a saját gondolataimmal kelljen egyedül maradnom, pedig egy idő után muszáj lesz szembenéznem velük, és egyébként erre pont jó a blog. Meg a tévképzet, hogy ezt valaki el is olvassa.
1 megjegyzés:
valaki biztos :)
Megjegyzés küldése