Egyszer már volt egy napom, amit életem legszerencsétlenebb napjának könyveltem el, a múlt péntek azért felülmúlta. Bár inkább csak mélységesen rossz volt, mint szerencsétlen.
Miután ledolgoztunk nyolc órát és azt tervezgettük, hogy mit fogunk venni a legfrissebb fizetésünkből, kiderült, hogy az én csekkemet valaki elkavarta. Először azt hittem, megint Łukasz ugrat, mint általában, de nem: valaki kajak elvesztette a csekkemet. De ekkor még nem voltam rosszkedvű, csak csalódott. Aztán Pat és Robbie, mint vezetőség, közölték a rossz hírt, hogy nincs már ránk szükség, hétfőtől nem dolgozunk itt. Ez betett. Sírni szerettem volna, de nem ment. Jurgitával teljes megsemmisülés közepette bandukoltunk végig a Long Mile Road-on (még a neve is olyan költői), aztán egyazon szent pillanatban mindketten felkiáltottunk: "Kurva macs" és "Holera jaszna" (így ejtik, fogalmam sincs, hogy írják), ami ugye lengyelül van. Hogy szidtuk szegényeket. Illetve inkább csak viccelődtünk velük.
Szóval az egész utat a Luason sűrű hallgatások és lengyel káromkodások között tettük meg, Jurgita előtte és utána többször is rágyújtott, pedig ő elvileg már leszokott a dohányzásról. Aztán elváltak útjaink, de még amikor átmentünk a zebrán, persze szembejött Gabi, mintha amúgy nem lettem volna elég szarul, és azzal az erővel írt egy sms-t. Isten ments, hogy szóban közölte volna. Megfogadtam, hogy több sms-ét nem olvasom el, de épp a Noelben voltam, mikor megszólalt a telefonom, és sürgősen el kellett hallgattatnom, viszont az első gombbal, amit értem, megnyitottam és automatikusan elolvastam. Semmi új nem állt benne, továbbra is fenyegetőzött, hogy majd megkapom a levelet a hivatalos szervektől és különböző kedves jelzőkkel illetett engem, de hát azért annyira mélyre nem fogok süllyedni, hogy ezen felhúzzam magam.
Na a Noelben közölték, hogy ők biza' elküldték a csekkemet, úgyhogy biztos a MIM-ben van, majd hétfőn menjek vissza érte. Na mondom, nem vérzik még eléggé a szívem, még menjek is vissza. Aztán hétfőn, mikor amúgy is arrafelé jártam, beugrottam a Noelbe, hogy ugyanmár nézze meg mégegyszer azt a csekket, amiről aztán kiderült, hogy nincs se náluk, se a MIM-ben, egyszerűen elveszett, majd írnak egy másikat. Ez öt napba telt nekik, de ma végre megkaptam, ÉS lekerültem az emergency tax-ről, jupijé.
De visszatérve a péntekre: felmentem Ágiékhoz kisírni a bánatomat, tényleg teljesen padlón voltam. Annyira szerettem a MIM-ben dolgozni, szerettem az embereket, a helyet, az atmoszférát, mindent. Totál megsemmisülve éreztem magam, mert ez úgy jött, mint derült égből villámcsapás.
A csomagomat, amit anyáék küldtek, szintén aznap szállították ki, a futár srác felhívott, hogy hogy talál oda hozzánk, én meg persze még nem értem haza, szóval Ágit kiküldtem értük, aki meg szóba elegyedett a futárral és a haverjával, mesélt rólam pár dolgot, mire a haver megjegyezte, hogy akkor majd felhív engem, hiszen úgyis tudja már a számom. Erről később teljesen meg is feledkezdtem, mert egy pillanatig sem vettem komolyan. Annál inkább meglepődtem, amikor tényleg felhívott, hogy valamikor összefuthatnánk.
A csomagot anyáék egy sörös kartonba csomagolták, esztétikus volt. A túrabakancs helyett sikerült a lovagló bakancsomat elküldeniük, a kiwilekvár mennyiségét nem vitték túlzásba, az öt zene CD-ből egy nem zenét tartalmaz, hanem a Firefly első 12 részét, ésatöbbi... Azért jó, hogy legalább gondoltak rám.
Két napig agonizáltam. Megállás nélkül Star Treket néztem és haza akartam menni. Aztán hétfőn vagy kedden, már nem is emlékszem pontosan, Michelle hívott a Noelből, hogy jövő hétfőn lenne egy egynapos meló. Mondtam jó. Szerdán elugrottunk - így öten - Belfastba, shoppingolni meg várostnézni, aznap délelőtt újra hívott Michelle, hogy tudna ajánlani egy permanent office job-ot, mondtam jó. Közben a Adecco nevű agency-nél is alakulgatott egy interjú. Végül csütörtök délelőtt tíz körül, miközben pizsiben a kávémat kortyolgattam az asztalnál, Michelle hívott, hogy vissza tudnék-e menni a MIM-be. Kérdeztem, hogy mikor, mondta, hogy most. De mégis, mikor? Right now! What time? Now!! Így hát fogtam magam és elmentem a MIM-be, nem tudni mennyi időre, nem tudni semmi biztosat, de ott vagyok, megint. Boldogan :)
Ma délelőtt hívott a futár srác haverja, akit egyébként Pityunak hívnak (...), hogy itt van Lucan Village-ben (mert egyébként Lucanban lakik, csak egy másik részén), nincs-e kedvem egy kávéhoz. Mondtam, hogy dolgozom, mondta, hogy akkor beugrik valamikor a hétvégén. Ennyiben maradtunk.
Miután ledolgoztunk nyolc órát és azt tervezgettük, hogy mit fogunk venni a legfrissebb fizetésünkből, kiderült, hogy az én csekkemet valaki elkavarta. Először azt hittem, megint Łukasz ugrat, mint általában, de nem: valaki kajak elvesztette a csekkemet. De ekkor még nem voltam rosszkedvű, csak csalódott. Aztán Pat és Robbie, mint vezetőség, közölték a rossz hírt, hogy nincs már ránk szükség, hétfőtől nem dolgozunk itt. Ez betett. Sírni szerettem volna, de nem ment. Jurgitával teljes megsemmisülés közepette bandukoltunk végig a Long Mile Road-on (még a neve is olyan költői), aztán egyazon szent pillanatban mindketten felkiáltottunk: "Kurva macs" és "Holera jaszna" (így ejtik, fogalmam sincs, hogy írják), ami ugye lengyelül van. Hogy szidtuk szegényeket. Illetve inkább csak viccelődtünk velük.
Szóval az egész utat a Luason sűrű hallgatások és lengyel káromkodások között tettük meg, Jurgita előtte és utána többször is rágyújtott, pedig ő elvileg már leszokott a dohányzásról. Aztán elváltak útjaink, de még amikor átmentünk a zebrán, persze szembejött Gabi, mintha amúgy nem lettem volna elég szarul, és azzal az erővel írt egy sms-t. Isten ments, hogy szóban közölte volna. Megfogadtam, hogy több sms-ét nem olvasom el, de épp a Noelben voltam, mikor megszólalt a telefonom, és sürgősen el kellett hallgattatnom, viszont az első gombbal, amit értem, megnyitottam és automatikusan elolvastam. Semmi új nem állt benne, továbbra is fenyegetőzött, hogy majd megkapom a levelet a hivatalos szervektől és különböző kedves jelzőkkel illetett engem, de hát azért annyira mélyre nem fogok süllyedni, hogy ezen felhúzzam magam.
Na a Noelben közölték, hogy ők biza' elküldték a csekkemet, úgyhogy biztos a MIM-ben van, majd hétfőn menjek vissza érte. Na mondom, nem vérzik még eléggé a szívem, még menjek is vissza. Aztán hétfőn, mikor amúgy is arrafelé jártam, beugrottam a Noelbe, hogy ugyanmár nézze meg mégegyszer azt a csekket, amiről aztán kiderült, hogy nincs se náluk, se a MIM-ben, egyszerűen elveszett, majd írnak egy másikat. Ez öt napba telt nekik, de ma végre megkaptam, ÉS lekerültem az emergency tax-ről, jupijé.
De visszatérve a péntekre: felmentem Ágiékhoz kisírni a bánatomat, tényleg teljesen padlón voltam. Annyira szerettem a MIM-ben dolgozni, szerettem az embereket, a helyet, az atmoszférát, mindent. Totál megsemmisülve éreztem magam, mert ez úgy jött, mint derült égből villámcsapás.
A csomagomat, amit anyáék küldtek, szintén aznap szállították ki, a futár srác felhívott, hogy hogy talál oda hozzánk, én meg persze még nem értem haza, szóval Ágit kiküldtem értük, aki meg szóba elegyedett a futárral és a haverjával, mesélt rólam pár dolgot, mire a haver megjegyezte, hogy akkor majd felhív engem, hiszen úgyis tudja már a számom. Erről később teljesen meg is feledkezdtem, mert egy pillanatig sem vettem komolyan. Annál inkább meglepődtem, amikor tényleg felhívott, hogy valamikor összefuthatnánk.
A csomagot anyáék egy sörös kartonba csomagolták, esztétikus volt. A túrabakancs helyett sikerült a lovagló bakancsomat elküldeniük, a kiwilekvár mennyiségét nem vitték túlzásba, az öt zene CD-ből egy nem zenét tartalmaz, hanem a Firefly első 12 részét, ésatöbbi... Azért jó, hogy legalább gondoltak rám.
Két napig agonizáltam. Megállás nélkül Star Treket néztem és haza akartam menni. Aztán hétfőn vagy kedden, már nem is emlékszem pontosan, Michelle hívott a Noelből, hogy jövő hétfőn lenne egy egynapos meló. Mondtam jó. Szerdán elugrottunk - így öten - Belfastba, shoppingolni meg várostnézni, aznap délelőtt újra hívott Michelle, hogy tudna ajánlani egy permanent office job-ot, mondtam jó. Közben a Adecco nevű agency-nél is alakulgatott egy interjú. Végül csütörtök délelőtt tíz körül, miközben pizsiben a kávémat kortyolgattam az asztalnál, Michelle hívott, hogy vissza tudnék-e menni a MIM-be. Kérdeztem, hogy mikor, mondta, hogy most. De mégis, mikor? Right now! What time? Now!! Így hát fogtam magam és elmentem a MIM-be, nem tudni mennyi időre, nem tudni semmi biztosat, de ott vagyok, megint. Boldogan :)
Ma délelőtt hívott a futár srác haverja, akit egyébként Pityunak hívnak (...), hogy itt van Lucan Village-ben (mert egyébként Lucanban lakik, csak egy másik részén), nincs-e kedvem egy kávéhoz. Mondtam, hogy dolgozom, mondta, hogy akkor beugrik valamikor a hétvégén. Ennyiben maradtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése