Háromszor futottam neki ennek a filmnek, mert kétszer elaludtam rajta. Na nem azért, mert olyan unalmas lenne, hanem mert olyan fáradtan kezdtem el nézni. De megérte, nekem nagyon tetszett. Jó volt a hangulata, szépek voltak a színei, fantasztikus, hogyan lehet valami egyszerre színes és szürke. Brad Pittnek és Marion Cotillardnak is jól áll az öregedés, bár Max Vatan karakterét nem mindig értettem teljesen. Marianne szerepe egységes és tiszta akkor is, amikor kém, amikor feleség, amikor anya.
A történet jó volt és izgalmas, egyedül a nagy csavart hiányoltam a végéről. Ami már a mániámmá vált. Elrontottak a mai filmek. Már mindennek a végén várom a meglepetést, és frusztrál, ha nincs. Pedig ez egy jól megszerkesztett drámai fordulat volt, csak nagyon kiszámítható. Talán azért vártam annyira a megdöbbenést, mert ez egy kémekről és kettős ügynökökről szóló film, ami minden lehetőséget megad egy izgalmas befejezéshez. Azt, hogy ezek össze fognak jönni, már lehetett tudni hamar, mert a casablancai szál eléggé a film elején véget ért. Hogy a nő német kém lenne, azt megint csak tudtam valahonnan, de ez talán csak a filmes gyakorlat: látod, hogy hányadik percnél jár a történet és tudod, hogy ebbe mi fér még bele. Hogy a végén öngyilkos lesz, az sem lepett meg. Logikus volt. Én viszont azt vártam, hogy a fasziról derüljön ki valami. Hogy ő a kém, hogy ő a kettős ügynök, hogy ő vert át mindenkit. De ebből a szempontból ez a film olyan volt, mint a Passengers: egy szerelmes történet scifi-s/háborús díszletekkel.
Két kedvenc jelenetem volt a filmben, az egyik, amit vissza is idéz az emlékeiben a pasi a nőről, amikor a kocsiban ülve mondja, hogy "I keep the emotions real. That's why it works.", a másik, ami pedig ebből fakadt, hogy a merénylet során végül nem lövi le a nőt, akinek eljátszotta, hogy barátok. Because she kept the emotions real.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése