Bár már lassan dél van, azért megpróbáltam reggelizni. Valójában az illatok csalogattak le a konyhába, nagymamám almáspitét sütött. Süketen és vakon, csak a szaglásomra hagyatkozva letámolyogtam a konyhába, de a pite még nem volt kész, várni kellett rá. Gondoltam, addig iszom egy finom kávét, de persze kávé megint nem volt, úgyhogy főztem egyet (hova tűnik az a négy adag kávé, amit apa reggelente lefőz, és általában anyával ketten isznak belőle?). Eközben már javában nőtt a lyuk a gyomromon, annyira éhes voltam, hát vágtam egy szelet kenyeret, hogy csinálok belőle pirítóst, de a kenyér olyan puha volt, hogy darabokra esett szét. Megpróbáltam a darabkákat megpirítani, kicsit szenesek lettek, de gondoltam, a vaj majd elnyomja az égett ízeket, a vajat azonban nagymamám felhasználta az almáspite tésztájába, úgyhogy jobb híján BBQ szószt nyomtam az égett pirítósra. Eleinte azért voltam rákattanva a BBQ szószra, mert finom, most már azért, mert nincs itthon más. Eme pazar reggeli után blogírásra vetemedtem, és várom, hogy elkészüljön a pite.
De ez a reggel még a nyomába se ér a tegnapi napnak, mert tegnap - mivel az egyik kontaktlencsémet elhagytam egy Bhv kocsiban és a négy dioptriás különbség miatt a térlátásom a felére csökkent - mindenben megbotlottam, mindenbe bevertem a fejem, mindent kiejtettem a kezemből, a fürdőszobában elcsúsztam, egy poharat összetörtem, a fényképezőgépet, amit szépen kikészítettem és még az aksijait is feltöltöttem, sikerült itthon hagynom, egy szóval kissé Mr. Bean-esen viselkedtem. Ma viszont láttam egy nagyon szép fekete-vörös pillangót a kivik között repkedni, ami - a korábban már említett állatokkal kapcsolatos babonáim alapján - kifejezetten pozitív jel.
Említésre méltó még, hogy 11 óra tájban arra ébredtem, hogy apám - aki benn van anya mellett a kórházban - hív telefonon, hogy nézzem meg A pokol konyhája délelőtti ismétlését, hogy megtudjuk, ki lett a győztes. Mondanom sem kell, azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, úgyhogy nem is nagyon izgatott Gordon Remsey.
Istenigazából most marha jól esne egy cigi, de félek, hogy nagyanyám beszólna. Bár kit izgat...
De ez a reggel még a nyomába se ér a tegnapi napnak, mert tegnap - mivel az egyik kontaktlencsémet elhagytam egy Bhv kocsiban és a négy dioptriás különbség miatt a térlátásom a felére csökkent - mindenben megbotlottam, mindenbe bevertem a fejem, mindent kiejtettem a kezemből, a fürdőszobában elcsúsztam, egy poharat összetörtem, a fényképezőgépet, amit szépen kikészítettem és még az aksijait is feltöltöttem, sikerült itthon hagynom, egy szóval kissé Mr. Bean-esen viselkedtem. Ma viszont láttam egy nagyon szép fekete-vörös pillangót a kivik között repkedni, ami - a korábban már említett állatokkal kapcsolatos babonáim alapján - kifejezetten pozitív jel.
Említésre méltó még, hogy 11 óra tájban arra ébredtem, hogy apám - aki benn van anya mellett a kórházban - hív telefonon, hogy nézzem meg A pokol konyhája délelőtti ismétlését, hogy megtudjuk, ki lett a győztes. Mondanom sem kell, azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, úgyhogy nem is nagyon izgatott Gordon Remsey.
Istenigazából most marha jól esne egy cigi, de félek, hogy nagyanyám beszólna. Bár kit izgat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése