A napokban ellátogattam egy nagyon régi ismerőshöz. Ő most 28 éves, és amikor nagyjából harmadikos volt, hozzánk költözött pár évre, mert a szülei jégtánc turnén voltak a világ körül és úgy vélték, az állandó költözés és nyüzsgés nem feltétlenül tesz jót egy ennyi idős gyereknek. Valószínűleg igazuk volt. Így a lány nálunk élt, anya tanította itthon, az én régi szobámban lakott (aminek ma már a falai sem állnak és nappaliként funkcionál). Én akkor még nagyon kicsi voltam, alig emlékszem az egészre, az arcára például egyáltalán nem, de arra emlékeztem, hogy itt lakott és hogy hogy hívták. Később ő is csatlakozott ehhez a jégtánc társulathoz, persze nem jégtáncosként. Egy egész csapatnyi jégtáncossal él és dolgozik együtt hosszú évek óta, de fél a jégtől... Az évek folyamán nagyon sok országban járt, nagyon sok emberrel megismerkedett, sok dolgot tapasztalt, utazott, látott, élt. Nemrég megházasodott, de a férjének már volt két idősebb fia, ráadásul épp most adják el a lakásukat, hogy vegyenek egy nagyobb házat, amit eddig nem találtak meg.
Elmentem meglátogatni őt, mert amikor nálunk járt, pont nem voltam itthon. Rettentően furcsa érzés találkozni valakivel, akivel évekig együtt éltél és nem emlékszel rá, de ő úgy emlékszik rád, mint a hugára. Valamiért ragaszkodott hozzá, hogy végig angolul beszélgessünk, így a kanapé szélén ülve félig úgy éreztem magam, mint a régi angoltanáromnál, félig pedig úgy, mint egy állásinterjún, mert folyton ahhoz kapcsolódó kérdéseket tett fel, a végén pedig megkért, hogy küldjem el az önéletrajzom. Ettől függetlenül jól éreztem magam, bár kétségtelenül nem egy mindennapi szituáció volt.
Huszonnyolc év alatt ő már nagyon sokat látott az életből, megadatott neki, hogy ne egyetlen helyre bezárva töltse életének egy fontos időszakát. Búcsúzáskor azt mondta, hogy egyetlen jótanácsot tud adni nekem az élettel kapcsolatban: soha ne házasodjak meg, soha ne legyenek gyerekeim, soha ne vegyek házat, hanem dolgozzak, keressek pénzt és költsem utazásra. Megfontolandó tanács attól, aki dolgozott, pénzt keresett, utazott, és végül megházasodott, gyerekei lettek és házat vett.
Elmentem meglátogatni őt, mert amikor nálunk járt, pont nem voltam itthon. Rettentően furcsa érzés találkozni valakivel, akivel évekig együtt éltél és nem emlékszel rá, de ő úgy emlékszik rád, mint a hugára. Valamiért ragaszkodott hozzá, hogy végig angolul beszélgessünk, így a kanapé szélén ülve félig úgy éreztem magam, mint a régi angoltanáromnál, félig pedig úgy, mint egy állásinterjún, mert folyton ahhoz kapcsolódó kérdéseket tett fel, a végén pedig megkért, hogy küldjem el az önéletrajzom. Ettől függetlenül jól éreztem magam, bár kétségtelenül nem egy mindennapi szituáció volt.
Huszonnyolc év alatt ő már nagyon sokat látott az életből, megadatott neki, hogy ne egyetlen helyre bezárva töltse életének egy fontos időszakát. Búcsúzáskor azt mondta, hogy egyetlen jótanácsot tud adni nekem az élettel kapcsolatban: soha ne házasodjak meg, soha ne legyenek gyerekeim, soha ne vegyek házat, hanem dolgozzak, keressek pénzt és költsem utazásra. Megfontolandó tanács attól, aki dolgozott, pénzt keresett, utazott, és végül megházasodott, gyerekei lettek és házat vett.
2 megjegyzés:
bizony Lányok utazzatok, mert az jó
aztán meg gyertek haza és szaporodjatok, mert az is jó
és legyen sok gyerek, különben elfogy az magyar vala!
Az eleje tetszett, de a szaporodás résznél elbizonytalanodtam... :)
Megjegyzés küldése