Tegnap este, mikor sétáltam hazafelé, valami rettenetesen furcsa érzés kerített hatalmába. Csönd volt, halálos csönd. Nem az a csönd, amikor hajnali fél egykor megyek haza és már mindenki alszik, ez sokkal mélyebb csönd volt annál. Olyan érzésem volt, mintha valaki követne, egy olyan 50-60 méterre lemaradva mögöttem, de többször is hátranéztem, és egy lelket sem láttam magam körül. Egyedül macskákkal találkoztam, de szokatlanul sokkal, és egyik sem menekült el előlem, hanem ültek az út szélén, egészen közel hozzám, és nézték, ahogy elhaladok mellettük. És akkor hirtelen belém nyilallt egy gondolat, hogy most halt meg a nagymamám. Nem tudom megmagyarázni, miért, vagy hogyan, de annyira biztos voltam benne. Ijesztően biztos.
Ma délelőtt megtudtam, hogy éjfél körül meghalt. Mondhatjátok, hogy csupán véletlen volt, de én nem hiszek a véletlenekben. Gondolhatjátok, hogy csak utólag találtam ki, vagy egyszerűen csak bemagyaráztam magamnak. Aki elhiszi, elhiszi, aki nem, nem. Én tudom, hogy így volt, és hiszek a természetfelettiben. Nem láncot csörgető szellemekben, de nagyon közel álltam a nagymamámhoz, jóformán ő nevelt fel. Persze, sejtettem, hogy meg fog halni. Sőt, tudtam is. Mikor kómába esett és kórházba került, az orvosok is megmondták, hogy maximum 1-2 napig lesz még életben. A barátaim biztattak, hogy van esély arra, hogy felébred, de én már akkor teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog. Nem tudom, miért. Éveken át beszélt velem arról, hogy mi lesz, ha meghal, de akkor tudtam, ténylegesen tudtam, hogy még nem jött el az ő ideje. És azt is tudtam, amikor eljött.
Nagyon szerettem őt, sok mindenre megtanított, valószínűleg tőle örököltem a szókimondásomat is. Gonosz dolog a tesóimmal és az unokatesóimmal szemben ezt mondani, de engem szeretett a legjobban. Én voltam az első unokája, hatunk közül velem töltötte a legtöbb időt, és soha nem akart kivételezni senkivel, de abból, ahogyan beszélt, és amiket mondott, tudtam, hogy engem szeret a legjobban. Nagyon fog hiányozni. Aki hisz Istenben, vagy bárkiben, akihez fordulhat, mondjon el érte egy imát.
Ma délelőtt megtudtam, hogy éjfél körül meghalt. Mondhatjátok, hogy csupán véletlen volt, de én nem hiszek a véletlenekben. Gondolhatjátok, hogy csak utólag találtam ki, vagy egyszerűen csak bemagyaráztam magamnak. Aki elhiszi, elhiszi, aki nem, nem. Én tudom, hogy így volt, és hiszek a természetfelettiben. Nem láncot csörgető szellemekben, de nagyon közel álltam a nagymamámhoz, jóformán ő nevelt fel. Persze, sejtettem, hogy meg fog halni. Sőt, tudtam is. Mikor kómába esett és kórházba került, az orvosok is megmondták, hogy maximum 1-2 napig lesz még életben. A barátaim biztattak, hogy van esély arra, hogy felébred, de én már akkor teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog. Nem tudom, miért. Éveken át beszélt velem arról, hogy mi lesz, ha meghal, de akkor tudtam, ténylegesen tudtam, hogy még nem jött el az ő ideje. És azt is tudtam, amikor eljött.
Nagyon szerettem őt, sok mindenre megtanított, valószínűleg tőle örököltem a szókimondásomat is. Gonosz dolog a tesóimmal és az unokatesóimmal szemben ezt mondani, de engem szeretett a legjobban. Én voltam az első unokája, hatunk közül velem töltötte a legtöbb időt, és soha nem akart kivételezni senkivel, de abból, ahogyan beszélt, és amiket mondott, tudtam, hogy engem szeret a legjobban. Nagyon fog hiányozni. Aki hisz Istenben, vagy bárkiben, akihez fordulhat, mondjon el érte egy imát.
2 megjegyzés:
Részvétem, kicsit megkésve is :)
Amúgy nincs ebben az élményben semmi meglepő, legfeljebb szokatlan, mert kevés ilyet ismerünk, pontos magyarázat meg nincs rá. De ez nem zárja ki még attól a lehetőséget, hogy valóban megérezted a dolgot.
Részvétem, szintén jócskán megkésve.
Nagyon érdekes sztori, többek közt azért is, mert nagyon nagyon ismerős. Az én nagymamám 3 éve kapott agyvérzést, ő mondjuk elég sokáig 4 hónapig kórházban volt miatta. De egyik este a barátaimmal mentünk valahova érettségi után és amikor készülődtem, csak úgy megakadt a szemem azon a nyakláncon, amit a nagymamámtól kaptam. Az előtt sose volt rajtam, mert nem igazán az én stílusom az az ékszer, de aznap este valamiért nagyon furcsa érzésem volt és tudtam, hogy nekem AZT a láncot kell felvennem. Hazafele jövet pedig pont ugyanez a hatalmas csönd érzésem volt és egész úton azt a láncot birizgáltam.
Megjegyzés küldése