Insomnia

Fél hat van, és egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Az ablakból látni a napfelkeltét, ami különös módon valami nagyon régi emléket ébreszt fel bennem, nagyon mélyről. Nem tudom, mi az, csak az érzés van meg. Nem is tudom, mikor láttam utoljára napfelkeltét. Arra emlékszem, hogy tavasszal, mikor dolgozni jártam, mindig a buszról meg a Luasról néztem végig, ahogy felküzdi magát a nap. Üdítő idők voltak azok, mikor már nem úgy kellett bejárni, hogy kezdéskor még korom sötét volt, amikor végeztünk, akkor meg már korom sötét volt. Olyankor az ember naponta kétszer látott napfényt, a cigiszünetekben. Bár már elméletileg abbahagytam a dohányzást, azt hiszem, most mégis megkoronázom ezt a hangulatot egy szál bagarettával. Ne kérdezzétek, miért van nálam cigi.
Hiányzik Írország. Hiányzik, amit adni tudott nekem. A legironikusabb mégis az, mikor éreztem magam nagyon boldognak. Bár egy kettős boldogság volt. Most ugrott be, hogy azokra a reggelekre emlékszem most vissza, amiket az utolsó két hétben éltem át. Amikor ötkor keltem minden reggel, elköszöntem Ildiéktől, akik hatra mentek dolgozni, ittam egy szar instant kávét, elszívtam egy cigit a hidegben és sötétben, a hazamenetelről és Andrásról kattogtam, ami valahogy reményt adott. És nem is csalódtam végül, mert valami hihetetlenül nagy dolgot kaptam az élettől az ő személyében. Sőt, arra is emlékszem, hogy akkoriban a legtöbb kapcsolatot a Star Trek portal tagjaival tartottam, emlékszem, amikor már nem bírtam tovább és elmondtam Gizmonak, hogy össze akarok jönni Andrással :) Ő pedig végig szurkolt nekünk :) Nagyon várom már a szeptemberi találkozót, legalább annyira, amennyire az elsőt vártam. Pozitív csalódás volt, nem is hittem volna, hogy egy ennyire jó társaság gyűlhet össze az ország ennyire különböző pontjairól, sőt, én Írországból csöppentem bele.
Csak azt sajnálom a nem alvásban, hogy így nem lehet részem a felkelés utáni első gondolatokban. Egy alapos regenerálódás után, amikor az ember épp csak kinyitja a szemét és néhány pillanat alatt konstatálja, hogy hol van és mi a dolga a világban, én szentül hiszem, hogy azok az ember legtisztább gondolatai, azok, amiket még nem befolyásol a kétség vagy a remény, azok a gondolatok, amik olyanok, mint a legtisztább víz. Azok a gondolatok, amik a legfontosabbak az ember életében, amikre legelőször gondol. És valami csodálatos érzés, amikor ezek a gondolatok egy embert foglalnak magukba, akit szeretsz.
Bocsánat a túlzott szentimentalizmusért, de ez van. Most néztem meg a DS9 ötödik évadának utolsó részét, és nem tudom, hol a folytatás. Érdekes, hogy azokban a vészterhes időkben, amikor Tomival szakítottunk, ebben a sorozatban kerestem menedéket. Akkor kaptuk meg DVD-n, és egész álló nap csak néztem és néztem, hogy ne kelljen szembesülnöm a valósággal. Most viszont újranéztem, és új élményekhez kötöttem. Megváltoztattam az érzéseket, amiket ehhez fűzök, és igenis ez egy nagyon fontos dolog az én életemben. Most már nem a fájdalom és az a végeláthatatlannak tűnő nyomorult érzés jut róla eszembe, hanem Balatonfüred, a kellemes esték és annak az embernek az arca, aki most a legtöbbet jelenti számomra.
Uhh, na ezt még folytathatnám a végtelenségig, de nem akarom untatni az olvasóimat, ha léteznek még egyáltalán. Ez a mondat olyan Garakos volt.